A demencia orvostörténelmének korszakai

- Amikor a demencia történetét tanulmányoztam, négy fő korszakot éreztem elkülöníthetőnek, amelyek elsősorban a tünetcsoport okának megnevezésében különböznek egymástól – ismerteti dr. Gács Gyula.

1. korszak: a paralysis progressiva évtizedei

A demencia (ami egy tünetcsoport, és nem egyetlen betegség) a 21. században azzal fenyeget, hogy népbetegséggé válik, de már évszázadokkal ezelőtt is sokan küzdöttek az „elbutulással”. 1857-ben felfedezték, hogy a szifilisz következtében (is) jelennek meg a tünetek, és valóban igaz, hogy a dementálódás a szifilisz hosszú távú következménye lehet, mivel a baktérium megbújva a szervezetben késői tüneteket okoz. Azonban nem ez volt az egyetlen kiváltó ok, amit meg lehetett nevezni, idővel a demencia egyéb okait is felfedezték.
1894-ben Binswanger leírta az „encephalitis subcorticalis” –nak nevezett vaszkuláris okot, majd számos nagy tudós hozzájárult a demenciák kutatásának történelméhez, érdemes megemlíteni Pick, Moniz és Fisher nevét. Jelentős áttörésként 1907-ben Alois Alzheimer, német pszichiáter és neuropatológus kimutatta a senilis plakkokat és a „neurofibrilláris kötegeket” demens betegeknél, melyek jelenléte a róla elnevezett demencia forma feltételei. Ez az időszak tekinthető az agyi erekre és az agyi vérkeringésre fókuszáló évtizedeknek, amelyekben elkezdték komolyan venni, hogy az érelzáródás okozta bajt az ér kinyitásával kell gyógyítani.

2. korszak: az elégtelen vérellátás kutatása

- A 20. század utolsó negyedéig megingathatatlannak látszott az a megítélés, hogy a demenciák döntő többségét az agy ilyen vagy olyan módon bekövetkező elégtelen vérellátása okozza. Ez ugyan nem mindig volt nyilvánvaló, de a „demencia arteriosclerotica” vagy „a nagypapa már nagyon scleroticus” kifejezésektől csaknem egy évszázadon keresztül nem tudtunk szabadulni – foglalta össze Gács tanár úr. – Igaz, hogy már számtalan makroszkópos agyi bonclelet szólt az ellen, de az előfeltevést még sokáig nem tudtuk megváltoztatni.

3. korszak: a nagy áttörés

1975-ben a fiatal kanadai Vlagyimir Hachinski gyakorlati ideje alatt azt a megbízatást kapta, hogy dolgozzon fel annyit, amennyit csak tud az intézet hatalmas cerebrum (agy) gyűjteményéből, melyeket demencia diagnózissal boncoltak. Az eredmény meglepő lett. A vizsgált agyak között csak kb. 15% olyan beteget talált, akiknek többszörös agyi infarktusai voltak, miközben és 70% feletti volt azok aránya, melyeknél Alzheimer patológiát talált. 10% körüli agyban Alzheimer jelek és infarktusok is voltak. Hachinski ekkor kezdte később szokásává vált névalkotó tevékenységét, és azt a betegségegységet, melynél az ér-eredet tagadhatatlan volt, multiinfarct demenciának nevezte el.
Ezzel párhuzamosan felmerült, hogy élőben is ugyanaz-e az arány a vaszkuláris (ér-eredetű) és degeneratív demenciák között. Ezen gondolat mentén szerkesztette meg a Hachinski-féle ischaemiás skálát, aminek célja, hogy elkülönítse a vaszkuláris okú demenciákat az idegsejt által kiváltott demenciáktól, többek közt az Alzheimer-kórtól.  

4. korszak: a modern képalkotók megjelenése

- A képalkotók megjelenése látszólag sokat tisztította a látókörünket, de új kérdéseket is felvetett. A CT-n, de különösen az MR-en rengeteg olyan eltérést találtunk, amit nem volt könnyű értelmezni – ismertette dr. Gács Gyula, a Neurológiai Központ neurológusa, pszichiáter. - Kiemelkedett ezek közül a mély fehérállományi elváltozások kérdése. A szakma első reakciója az elragadtatás volt, hogy megtalálták a Binswanger encephalopathia diagnosztizálásának kulcsát. Csak az volt a baj, hogy az ilyen betegek egy részének nem volt magas vérnyomása, vagy nem volt demens. Ennek ellenére rohamosan szaporodtak a „Binswanger” esetek az irodalomban. Ekkor megint Hachinski lépett közbe, hogy az ingát visszalendítse: a fehérállomány felritkulását elnevezte annak, ami: azaz „leukoaraisosis”-nak, nem téve hozzá, hogy ez Binswangert jelentene.

Közös rizikófaktorok a stroke-nál és a demenciánál

A még most is alakuló korszakban felismerték, hogy demenciák és a stroke-ok azonos rizikótényezőkkel rendelkeznek és egymásnak is rizikótényezői. A gondolat alapja, hogy a mikrocirkuláció és a neurodegeneráció szoros kapcsolatban vannak. A neurodegeneráció károsítja a mikrocirkulációt és a mikrocirkuláció zavarai fokozzák a neurodegenerációt.
Összetalálkozott tehát a demenciák vaszkuláris és degeneteratív csoportjának megítélése és a teendők.
Az új megközelítés alapjait ugyancsak Hachinski rakta le, amikor kijelentette, hogy a stroke és a demencia egymás kockázati tényezői, és így megelőzésük is egyre inkább átfedi egymást, ráadásul sok közülük kezelhető! Ilyen rizikótényezőnek számítanak a szívbetegségek (különösen a pitvarfibrilláció), a magas vérnyomás, a magas koleszterinszint, a magas homocisztein szint, az elhízás, a cukorbetegség, a nem kezelt stressz, a depresszió és a dohányzás. A tudós továbbment és azt is állította, hogy a két terület együtt kezelendő, s a prevenció is közös.
Ha pedig mindennek gyakorlati jelentőségét nézzük, elmondható, hogy a 14 millió lakosú Ontarioban 12 évvel ezelőtt sikerült széleskörű együttműködést megvalósítani az egészségügyi intézmények, orvosok, hivatalok között a stroke és demencia közös rizikótényezőinek maximális befolyásolására.  A gondos statisztikák pedig azt mutatják, hogy az eddig eltelt idő alatt a szélütés előfordulása 32%-kal, a demenciáké 7%-kal csökkent. Vagyis bár a demenciáknak ugyan egyelőre nincs átütő terápiája, de a szélütéssel közösen van egyre hatékonyabb prevenciója.

Forrás: Neurológiai Központ (www.neurologiaikozpont.hu)